Blog

Néhány nagyon közeli barátom tudott csak erről az ún. TP-ről – mert így neveztem el az egyszerűség kedvéért –, meg az az egy-két ember, akinek szakmailag dolga volt vele.

Hogy is kezdődött az egész?

Visszaidézem, és máris elönt az a jókedv, ami azon a napon, mikor elhatároztam, hogy könyvet írok. Te atyaég!! Én? Könyvet? Fúúú! Ez komoly. Lenne. De miért ne? Totál izgatott voltam. Ja, hogy miről?

 Az nem volt kérdés! Szakmai témájú könyvet terveztem már egy ideje, de nem túlzottan foglalkoztam vele addig. Van egy kis gyerekfodrászatom, melyet már pár éve terelgetek, valójában benne van a szívem is, a lelkem is. És még egy picit hozzá akartam tenni ezzel az irománnyal.

De a lényeg: kitaláltam, hogy én ezt bizony titokban csinálom meg! Hm! Jó ötlet – gondoltam magamban. S láttam magam előtt, ahogy majd (például) egy csütörtök este hazasurranok a már kész kötettel, és szerényen megmutatom a kis családomnak. A cél az volt, hogy karácsonyra kész legyen a meglepetés.

Noha sem fodrász, sem író nem vagyok, nagyon lelkes voltam. El is kezdtem buzgón dolgozni, megtaláltam a tökéletes partnereket, mert az nagyon nem mindegy, kire bízza az ember a „gyermekét”.

Mivel amúgy is főleg éjszaka tudok dolgozni, legalábbis ami az érdemi munkát illeti, ezért nem volt furcsa, hogy sokáig püffölöm a gépet.  Persze, nem tudtam minden nap ezzel foglalkozni, hiszen közben a céget is vezetni kell, és két gyerkőc mellett ez nem is annyira könnyű, ráadásul nyár volt.

Aztán közben ősz lett, begyorsultak az események, és már raktuk össze az egészet – korrektúrástul, rajzostul, mindenestül. Ez volt a legnehezebb része, mert bár a tördelő kolléga is elég elvetemült (bocs: lelkes), és hajnal kettőkor küldözgetett vissza anyagokat, azért sok mindent már nappal kellett intézni. Na voltak itt titokban, suttyomban megírt messenger üzenetek, lipett-lopott pillanatok itt-ott (igen, bizony akár ott, ahova a király is gyalog jár, válaszoltam, okéztam, javítottam).

Mindeközben férj semmit sem sejtett, legalábbis nagyon reméltem. Mondjuk, amikor néha levakarhatatlan vigyor lett úrrá a képemen, azt gondoltam, tuti azt hiszi, van valakim. Persze jókat röhögtem magamban. A csajok, akik csak TP-ként ismerték elfoglaltságom tárgyát, szurkoltak nekem, bár gőzük nem volt, mihez.

Na jó, egy valaki egész sokat tudott, hallott a dologról. A kisebbik fiam tulajdonképpen végig asszisztálta a könyvírást, de szerencsére senkinek nem árult el egy szót sem. Megbízható kölyök. Ja nem. Még nem tudott beszélni.

A nyersanyag szépen elkerült a nyomdába, tették a dolgukat, de persze itt nincs vége a sztorinak. Ha már lúd, legyen kövér! A szerény könyvhazavitelből – úgy gondoltam – legyen egy picit nagyobb flash.

Megálmodtam egy olyan jelenetet, hogy élő könyvbemutatóm lesz, mégpedig egy karácsonyi vásáron, vagy legalábbis karácsonyi hangulatban. Bár szűkös volt az idő, de nem lehetetlen. Az egy dolog, hogy éppen ugye pandémia volt, az egy másik, hogy éppen beütött a krach és a papírválság is a világban. Céltudatos voltam mindig is, de kevés dolog volt az életemben, ami ennyire hajtott volna, hogy ezt végigcsináljam.

Szóval miközben egyszerre izgultam és örömködtem, elkezdtem szervezni a titkos könyvbemutatót. Egy ideig sötétben tapogatóztam, majd egyszerre csak megvilágosodtam, hogy miként lehetne ezt „méltó” (értsd úgy, hogy az álmaimhoz méltó) miliőben, de mégis valamennyire költséghatékonyan megrendezni. Leesett a tantusz. Karácsonyház. Hát persze!!! Mi sem logikusabb, hiszen gyönyörű városunkban ott áll a kuriózumnak számító épület. A vezetőjével nem volt egyszerű kapcsolatba lépni, de kis segítséggel pár nap alatt ez is megoldódott, és kibérelhettem egy kis bódét.

Még mindig volt feladat: vendéglistát összeállítani, forralt bor kuponokat legyártani (még jó, hogy! karácsonyi vásár nincs forralt bor nélkül!), dekorációt beszerezni, terepet felmérni, és izgulni, mert december 7-re szerveztem össze a titkos valamit, amire nagyjából senki nem tudta, hogy mire jön, csak jön.

Mint említettem belecsöppentünk a papírválság kellős közepébe, így a nyomda is csúszott picit. Ez a kis csúszás csupán annyit tett, hogy a bemutatót megelőző éjjel lettek készen, és én a bemutató napján, délelőtt hoztam el őket Böbétől, aki egyébként a szerkesztője és korrektúrázója volt a könyvnek és amúgy akarva akaratlanul is barátokká váltunk.

… és aztán eljött a nagy nap délutánja, amikor is megtörtént a bemutató, melyről kis híján „csak” a férjem csúszott le. 😀

A történet abszolút happy endinggel végződik, mi mással, különben nem írtam volna le. És egy kis deja vu-m is van, ugyanis megint hajnali 2 óra 3 perc van, de azt hiszem, ez így stílszerű is.